2nd phase: distress

Tudtam én, hogy ez a fene nagy viháncolás csak kérészéletű, csalóka bevezető, mint a beetetődrog, és nem kéne életstílust építeni rá, de azért reménykedtem. Mostanra (és a sátántangót járó hormonok hatására) nagyjából így tudnám helyzetem jellemezni:

Najó, nem bőgök, de ez már csak részletkérdés. Sok mindenen gondolkodtam az elmúlt napokban, például hogy miért tartok már megint itt (lásd elméletileg a gyerekkori szobámban, gyakorlatilag a lőrinci rezindencia tejhatalmú, egy és oszthatatlan úrnőjeként), és kell-e ez nekem megint, ha mégis folytatódik, vagy kell-e ez nekem egyáltalán? Tudjuk, ezt a Belga már megfogalmazta az Azabaj című művében.
A baj az, hogy nagyjából tudom, mit csinálok rosszul, illetve mit csináltam megint rosszul, csak azt nem, hogy mikor kezdtem el csinálni és ezért azt sem tudom, hogy legközelebb hogy ne követném el megint ugyanígy.

Mikor csúszik át az ember a komromisszumkötésből észrevétlenül a megalkuvásba, az önfeladásba? Két ember közössége egy rendszer, mely az együttműködésen alapszik, ezért is működik csak akkor, ha sok közös vonás van bennük és osztoznak szenvedélyeken, vágyakon, terveken, különben túl sok súrlódást és lemondást igényel a rendszerszerű működés. (nem hiszek az ellentétek vonzzák egymást közhiedelemben)
Mikor hagyja a vágyait, terveit egy másik vágányra átállítani, mikor állítja ő át a váltót? Az csak 1 foknyi eltérés a pályán, de ahogy halad előre a vonat, egyre jobban eltávolodik az új sínpáron futó vonat az eredeti pályájától, aztán lehet könnyes szemmel integetni.
Két ember kapcsolata csak akkor működik, ha építik egymás életét, személyiségét, és úgy érzem, hogy sokat tanultam az elmúlt pár évben és változtam is pozitív irányba például a saját üzleti terveimmel kapcsolatban. Sokkal tudatosabban és szervezettebben gondolkodom a táskakészítésről, és úgy érzem, ebben Dedinek is nagy szerepe van. Lehet, hogy én semmit nem építettem az övén?
Igazából nem is olyan vagyok, mint Dájen, ez egy rossz kép, de nagyon megtetszett és amúgy is tök hipszter dolog animált gifekkel illusztrálni a mondandómat (nemsokára lesz csücsörítős tükörben önfotózós gépoj is), mert iszonyúan fel van baszva az agyam. Olyan dühös vagyok és haragos, hogy ezt előbb-utóbb valahogyan valamin/valakin le kell vezetnem, különben felrobbanok. Hogy miafasz???? és Kiafasz??? és hasonlók törnek fel belőlem, és úgy érzem magam, mint egy kínai váza, akit először megtöltenek vízzel, beleraknak egy nagy csokor tulipánt, aztán kiveszik a tulipánt és raknak a helyére orgonát, aztán kiöntik az egészet, aztán fogják, és leviszik a pincébe és bebasszák a sarokba, a csiszológép mellé. Persze én tehetek erről is, tudom nagyon jól, mert nem vagyok kínai váza, akkor meg miért viselkedem vázaként?!

Csak hát nehéz szabadulni az olyan gondolatoktól, mint hogy már megint itt tartok, magyarázkodom rokonoknak, barátoknak, üzletfeleknek, azok meg méricskélnek, hogy előállhanak-e már a nekem sosem tűnt normálisnak, illetve te úgyis jobbat érdemelsz, meg örülj neki, hogy addig se kell más gatyáit mosnod és ehhez hasonló kedves és bátorító kommentárokkal.